Hogyan jutott el Fenyő János, tehetséges fotós, későbbi médiacézár odáig, hogy hidegvérrel meggyilkolják? Hogyan jutott el a baloldali Nap TV vezetője, az úszószövetség elnöke, a magát sérthetetlennek képzelő Gyárfás Tamás odáig, hogy egy 20 évvel ezelőtti gyilkosság ügyében eljárás indul ellene, majd börtönbe kerül? Milyen volt a 90-es évek Magyarországa, vagyis a vadkeleti időszak, amikor nyílt leszámolások, robbantások zajlottak az utcákon, zűrös volt a privatizáció, zajlott az olajszőkítés és mindeközben elképesztő karakterek emelkedtek fel, furcsa hátterű milliomosok, átmentett pártkáderek, Rejtő-regénybe illő szélhámosok és bűnözők jelentek meg. Mező Gábor, a Századvég kutatási igazgatójának Leszámolás Vadkeleten című könyve ezekre a kérdésekre ad választ. A SZERKESZTŐ MEGJEGYZÉSE: És mindez hogyan is kapcsolódik egy olyan portálhoz, amely elsősorban a szembesítéssel foglalkozik, főleg Magyar Péter és köre szánalmas botrányaival, hazugságaival? A válasz egyszerű: egyre-másra jönnek elő a kilencvenes évek többé-kevésbé elfeledett figurái, az MSZP-SZDSZ-kormányok kegyeltjei: Magyar Pétert támogatni. Kéri László, az egykori Gyurcsány-tanácsadó, Bánó András, a kacskaringós múltú sportriporter és az Egyenleg-botrányból ismert tévés, aztán a megmosolyogtatóan elfogult káder, Bolgár György, meg persze Havas Henrik, Farkasházy Tivadar, Juszt László és a sor hosszan folytatható. Nézzük tehát az interjút Mező Gáborral.
Az új, Leszámolás Vadkeleten című könyved meglehetősen kemény, krimibe illő képpel indul: Fenyő János a halála előtt nem sokkal egy éjjelen egyedül, kissé kapatos állapotban Budapest utcáin sétál, amikor találkozik egy régi fotós ismerősével. Az egykori kolléga meglepődik, Fenyő ugyanis nincs túl jó állapotban, ráadásul fel van fegyverezve. Megkérdezi: mi történt vele, Fenyő pedig csak annyit válaszol, fél, mert valaki meg akarja ölni. Ez a jelenet pontosan tükrözi, milyen volt a kilencvenes évek Magyarországa. Mi történt ezen az éjjelen, és honnan tudsz erről a történetről?
Ez a találkozás Fenyő János halála előtt néhány héttel történt. Egy régi fotós ismerőse futott vele össze éjjel kettő, három körül Budapesten. A fényképészt később meg is hallgatták a nyomozók – a Fenyő-dossziéban olvastam a vallomását, innen a jelenet. Az illető elmondja, hogy éppen hazafelé ment, amikor meglátta régi kollégáját, Fenyő Jánost a BAH-csomópontnál. A rendőrségi iratokban „Bach-csomópontnak” nevezik a helyszínt, de természetesen nem a zseniális zeneszerzőről van elnevezve… Én - ahol lehet - szöveghűen próbálom publikálni ezeket a részleteket, ha az eredeti dokumentumban található egy-egy ilyen mulattató hiba, azt azért meghagyom. Tehát: a BAH-csomópontnál sétál Fenyő János, részegen, nagykabátban. A szemtanú szerint volt nála egy pisztoly, meg egy „Uzi-szerű” géppisztoly is. Nyilvánvalóan meghökkent az illető. Még évekkel korábbról ismerte, amikor még nem volt ilyen befolyásos Fenyő, s főleg nem kellett így járkálnia. Megkérdezi őt, hogy mi történt vele, hiszen papíron csupán Magyarország egyik legbefolyásosabb embere, médiacárja, nem egy mellékszereplő a Keresztapából. Erre Fenyő János káromkodva válaszol: „meg akarnak ölni baszd meg, már csak így járhatok”. A jelenet azért is döbbenetes, mert néhány hét múlva valóban megölik. A könyvem első jelenete amúgy kicsit olyan, mintha A sebhelyesarcú című remekműből látnánk Al Pacino karakterét, de már a film végén. „Tony Montana” gátlástalan alak, a drogkereskedelemnek köszönhetően felemelkedik és befolyásos gengszterfőnök lesz, nagyon mohó, nagyon ügyes és nagyon agresszívan terjeszkedik. A végén leszámolnak vele. A hasonlat azért is érdekes, mert érzésem szerint Fenyő János is valamiféle maffiózónak képzelte magát, de valójában nem volt az. Túlgondolta magát. Évekig erősnek, kikezdhetetlennek tűnt, azonban kiderült, hogy valaki nemcsak játssza a maffiózót, hanem úgy is cselekszik. A bíróság szerint, ugye Gyárfás Tamás a felbujtó. Az biztos, hogy jelenleg börtönben ül, így lett a Napkeltéből Napnyugta. De túllépve az idétlenkedésen: úgy érzem, ezzel
a Fenyő-gyilkossággal zárult le a kilencvenes évek vadkeleti időszaka. Amikor nem lehetett nyugodtan besétálni egy szórakozóhelyre, amikor nyílt leszámolások zajlottak az utcákon, amikor a bűnözők gyakorlatilag nem is rejtőzködtek, szinte kérkedtek a hatalmukkal, az erejükkel.
Mindannyian emlékszünk az Aranykéz utcai robbantásra, s közben végig ment a privatizáció, az olajszőkítés, a különböző mutyizások, és persze elképesztő karakterek emelkedtek fel. Energol, a katonai szolgálat, volt itt minden, mint a búcsúban. Furcsa hátterű milliomosok, átmentett pártkáderek, Rejtő-regénybe vagy filmre illő szélhámosok, számtalan bűnöző. Ez a tragikus esemény pontot tett egy igen kellemetlen mondat végére.
Az Aranykéz utcai robbantás
Hogyan indult Fenyő János karrierje?
Fotósként kezdte - édesapja befolyásos káder volt a kommunizmusban: a Magyar Fotóművészek Szövetségének volt az ügyvezető titkára. Fenyő tehát sokakhoz hasonlóan kádergyerek volt, és már fiatalon olyan lapoknál dolgozott, ahol nem fotózhatott bárki. Egyebek mellett megfordult egy szovjet-magyar lapnál is. Rendkívül büszke volt arra, hogy volt valamiféle szolgálati útlevele, és ha megmutatta egy rendőrnek, az tovább engedte. Azért ismerünk ilyen embereket, mintha az állam feletti állam tagjai lennének. Amúgy tehetséges fotós volt. Meg az akkori médiacár, Siklósi Norbert egyik kedvence. Jó kapcsolatokkal, zsíros munkákkal. Ő fotózhatta le többek között például szegény Molnár Csillát, a tragikus sorsú szépségkirálynőt, akit – mint a többieket – Fenyőék kihasználtak, meztelen képeiket éppen Fenyő adta el az engedélyük nélkül. Molnár Csilla, ez a gyönyörű, ártatlan lány később öngyilkos lett - és ha már azt mondtam, hogy a Fenyő-gyilkossággal lezárult Magyarországon a 90-es évek furcsa világa, a „királylány” halálával a 80-as éveknek lett vége, még akkor is, ha az évtized közepén jártunk. Ahogyan körbevették a keselyűk, ahogyan kipréseltek belőle mindent, az már az új időket jelezte.
Kicsit megmutatta, hogy mi vár az országra a szocializmus után: nem biztos, hogy a megálmodott boldog, csak az amerikai filmekben létező napfényes, „nagymellű” szabadság. Inkább a vadkeleti időszak. A Melrose Place helyett a Família Kft.
Fenyőék és mások közben Amerikába mentek, és ez is kulcsfontosságú volt az életükben. Az Egyesült Államokba, Los Angeles-be utazhatott későbbi nemezise, Gyárfás Tamás is, ahol megismerkedett Bodnár Györggyel, aki a Szaknévsor későbbi tulajdonosa lett, Gyárfás üzlettársa. Ekkoriban már az „amerikai magyar maffia” egyik befolyásos embere volt. Annyi szál van! És annyi tragédia… Barta Tamás, az LGT remek gitárosa, akinek én is csodáltam és csodálom a játékát, még jóval korábban, 1974-ben disszidált Amerikába, vagyis kint maradt a támogatott zenekar turnéján. Szegény úgy gondolta, hogy meg tud élni gitározásból, de nem így történt, aztán elment dolgozni ennek a társaságnak. 1982 februárjában holtan találták az otthonában. A helyi rendőrség szerint öngyilkos lett – ma már senki nem gondolja ez. Minden bizonnyal ez az amerikai-magyar maffia ölette meg, mert a források szerint Barta önállósította magát. Ez a „“papírmaffiának” is nevezett társaság nagyon sötét csoport volt, több ismert bűnözővel, ügyeskedővel. Ezekkel találkozott Fenyő János is. Aztán ő és Gyárfás is belevágott a nagy üzletbe. Ma sem tudjuk pontosan felderíteni az első milliók történetét, de azért a könyvemben elég messze eljutok. Aztán Gyárfás Tamás átvette a Nap Tv-t, ami talán a legfontosabb műsor volt – mai szemmel nagyon nívótlan, és teljesen elfogult, ugyanakkor hatalmas befolyást jelentett.
De miért? Ha valaki ma megnéz egy-egy adást, ami még fellelhető a videómegosztókon, látja, hogy végtelenül unalmas beszélgetések zajlanak egy díszlet nélküli szobaféleségben, egy hervadozó szobanövény árnyékában…
Ez egyszerű: nem volt internet, nem volt még kereskedelmi tévé sem, nem voltak riválisok. Az emberek jobb híján a tévét nézték. A Nap-TV valóban primitív és már akkor avítt, unalmas volt, a műsorvezetők pedig politikailag egy társaságot alkottak. Konzervatív ember természetesen még véletlenül sem akadt közöttük, ezt talán még Havas Henrik sem hazudozná össze magáról. Ott volt ugye ő, a szegényember „Tanár úr”-ja, meg a mostanság elhunyt Forró Tamás, a korábbi állambiztonsági titkos megbízott. Ők ugye egy párként lettek ismertek a szakmában. Kik kaptak még lehetőséget? Verebes István, Vitray Tamás, Mélykúti Ilona vagy Frei Tamás. Ma már nem tudjuk elképzelni, hogy ez a tévé milyen komoly fegyver volt. És természetesen a balos, liberális vendégeket jobbára babusgatták, míg Csurka Istvánra vagy a többi MDF-esre nem ellenfélként, ellenségként tekintettek. A lényeg, hogy értékes médium volt, nem véletlenül akarta megszerezni Fenyő Gyárfástól. Ez volt talán a legkomolyabb oka a rivalizálásuknak. Gyárfásnak a Nap-TV a „drágasága” volt – mint Gollamnak a gyűrű Tolkien regényében, A gyűrűk urában. Fenyő pedig ezt a kincset akarta megszerezni – meglehetősen sunyi módon. Közben Fenyő egyik lapja, a Népszava elkezdett írni Gyárfás ügyeiről. Utóbbi szerint emiatt lépett vissza egy német partnere, akivel talán megszerezhették volna az egyik kereskedelmi tévét. Hála Istennek, hogy legalább ez nem sikerült! Volt oka tehát haragudnia Fenyő Jánosra.
Kuncze Gábor Fenyő Jánossal (fotó: Magyar Nemzet)
De nemcsak neki. Fenyőnek számtalan haragosa volt. Hiába vették körül a befolyásos emberek – Fodor Gábor, Kuncze Gábor akkori belügyminiszter és több más SZDSZ-est mondhatnék - jellemzően erről a körről volt szó –, Fenyő túl mohó volt, az üzletpolitikája pedig agresszív, ráadásul igen tisztességtelenül üzletelt. Több ember haragudott rá, na, de azért itt egy gyilkosságról, egy nyilvános kivégzésről beszélünk! Ez azért nagyon durva. Erre nem sokan képesek.
A Fenyő-gyilkosság helyszíne (fotó: Origo)
Fenyő ugyanakkor Princz Gáborral is igen furcsa viszonyban volt. A Postabank fura ura szintén hatalmas részt birtokolt a sajtó-tortából. Hát, ő sem volt éppen konzervatív ember. Az apját csak Apró Antal „lakájának” nevezték, befolyásos kommunista volt az öreg Princz is. Félelmetes látni, hogy milyen karakterek uralták ezt a vadkeletet, a hazánkat, a ’90-es évek Magyarországát. És az is egészen elképesztő, hogy milyen más képet mutatott róluk a média, és ez milyen sikeresen működött akkoriban. Arról is írok, hogy Demszky Gábort és Göncz Árpádot is milyen ügyesen felépítették. Működött a varázs. Az emberek közben azt olvashatták és láthatták, hogy Fenyő János egy sikeres médiacézár, aki hatalmas fogadásokat ad, a legbefolyásosabb emberek ünnepelték őt, megy a mulatság és a tánc. Ugyanezt lehetett látni a Postabank esetében is: véleményvezérek, művészek, házi zenészek ünnepelték Princz Gábort, mint mecénást, közben a birodalom ment a csőd felé. Persze Princz legalább Salingert olvasott, ezt a javára írom.
Fenyő János tehát sok emberrel összeveszett - sokan haragudtak rá. Nem mérlegelte, hogy kikkel nem érdemes ujjat húzni?
Ravasz, okos, agilis ember volt, de látni, hogy vele is elszaladt a ló. Ez színtiszta pszichológia. Ezek az emberek burokban, egy saját buborékban éltek, nagy hatalmuk volt, sérthetetlennek érezték magukat. És el is hitték, hogy azok. Mindannyian – Gyárfás is, Princz is, és akár Várszegi is – az ország akkori urainak hihették magukat.
Fenyő biztosan túl sokat gondolt magáról. Nem volt maffiafőnök, s mégis egy maffiafőnök sorsára jutott.
A könyvemben végig lehet követni, hogy a fiatal, csókos fotós hogyan alakul át. Azért ő nagyon is elvolt a Legvidámabb barakkban, beletartozott a „bizalom körébe”, aztán meggazdagodott, majd felvásárolta a sajtó egy részét. Úgy látom én is, hogy
a halála előtti hónapokban már a politikusok is levették róla a kezüket – hiszen sokaknak szúrta már a szemét, más sem kellett akkoriban mint egy belső harc, már ment a kampány –, lényegében védtelenné vált.
Ezt persze ne úgy képzeljük el, hogy Horn Gyula vagy bárki megadta a gyilkosságra az engedélyt. De lehetett ezt érezni. Teher volt már sokaknak. Persze erre a lépésre szerintem nem sokan számítottak.
Elolvastam a könyvet, mielőtt leültünk beszélgetni. Elképesztő ezt így, egyben, szinte regényszerűen olvasni. Persze, az ember egy-egy történetet ismert, de régen volt, nem is tudja igazán, hogy pontosan mi történt, a nevek is ismerősek, de ezt így, egyben látni és megismerni egészen döbbenetes. A szereplők közül többen már nem élnek, vagy börtönben ülnek, vagy valahol külföldön élnek, mint például Várszegi Gábor, a Fotex tulajdonosa, aki Fenyő halála után levelet kap: a feladó Fenyő János, a levél szövege pedig így hangzik: várunk a pokolban Prisztással és Cinóberrel…. Akár egy amerikai maffiasorozatban…
Remélem, Scorsese ráér, és egyszer el is készíti ezt a magyar maffiasorozatot… De a viccet félretéve: ebből remek sorozatot tudnánk írni. Ismerek olyan remek filmeseket, akikkel már most neki tudnánk állni. Túllépve az önreklámon: visszanézve valóban döbbenetes volt a 90-es évek Magyarországa. De Fenyő és Gyárfás azért már akkor is „kiemelkedett”. Az említett Várszegi sokkal okosabb, finomabb volt – az üzletpolitikája sem volt ennyire agresszív, tehetségesebben építette a birodalmát. És főleg tisztábban. Persze az ő indulása is érdekes. Véletlenül ő is megfordult Amerikában. És igen jóban voltak Fenyővel, ahogyan mondjuk Friderikusz Sándor is. Valószínűleg ijesztő lehetett Várszeginek az a képeslap, amit kapott, de végül – szerencsére – semmi baja nem történt. Egyszer majd az ő portréját is megírja valaki.
A könyved végén - miután megismerhettük a 90-es évek “vadkeletét” -, visszatérsz a Gyárfás-ügyre. Pontosabban arra, hogyan kezdett dőlni a dominó. Ahogy írod: minden egy masszőrrel kezdődött…
A cikkek szerint ugye Gyárfás Tamás a Magyar Úszó Szövetség elnökeként nem akarta kifizetni Hosszú Katinkának a masszőrjét. Ekkorra azonban Hosszú Katinkának már sok mindenből elege volt – elsősorban a meglehetősen kemény, autokratikusnak is nevezhető irányításból. Gyárfás talán el is kényelmesedett. Megszokta, hogy ha bármilyen balhé van, bárki elégedetlenkedik, azokat az ügyeket ő megoldja. Nagyobb botrányokon is túl volt már. De Hosszú Katinkával nem bírt. Ellenfelére akadt, akit nem lehet visszanyomni – stílusosan – a víz alá. Hosszú akkoriban Magyarország legkiválóbb sportolója volt, kőkemény, sikeres nő, meglehetősen önfejű, karakteres személyiség. Pont egy ilyen ember kellett ahhoz, hogy valaki fellépjen Gyárfás ellen. Hosszú Katinka után egyre többen szólaltak fel. Az úszóvilágban Gyárfásnak komoly kapcsolatai voltak, és ezek is kellettek ahhoz, hogy Magyarországon rendezzék meg az vizes világbajnokságot.
Gyárfás Tamás a bíróságon (fotó: Origo)
Aztán jött a bajnokság elfuserált kabalafigurája – szegény, nyomorult Bol-dog –, és a botrány. Gyárfásnak ez is meglepő lehetett, már a reakció, hogy mindkét „oldal” rajta röhögött. Korábban ilyesmi nemigen történhetett meg. Már Bástya elvtárson is röhögnek?! Ha Gyárfás rábólintott bármire, az kikezdhetetlen volt. Erre jött ez a szerencsétlen pulikutya, ami úgy nézett ki, mintha egy ijesztő horrorfilmből lépett volna elő Chucky társaként, több fotó is készült, volt, amin kristálytisztán látszik, hogy Gyárfás feszeng a kabalafigura mellett… De kitört a botrány: ez nem lehet a világbajnokság kabalafigurája. Ott már érezhető volt, hogy valami nem stimmel Gyárfás körül. Ezek szerintem jelek. Megöregedett. Aztán le is váltották a szövetség éléről.
A Bol-dog botránynál mér érezhette ő is, hogy valami gond van?
Dehogyis. Ekkor még valószínűleg semmit sem sejtett. Még mindig az élet császára volt. Azt azonban talán még mindig nem sejtette, hogy később eljárás indul ellene a Fenyő-ügyben – 20 évvel a gyilkosság után –, és a végén elítélik. Véleményem szerint az ő története valamilyen módon hasonlít Fenyőére: Gyárfás is túl mohó volt, sokat képzelt magáról, ő is sérthetetlennek hitte magát. Már korábban is mondtam, hogy érdekes lehet, mit gondol mondjuk az egész Gyárfás-Fenyő-ügyről például Várszegi… Olyan szívesen belelátnék a fejébe.
Te mit gondolsz?
Egyrészt szomorú, hogy miért kellett eltelnie ennyi időnek, mire pont került az ügy végére. Persze, pontosan tudjuk, ismerjük a késlekedés okát. Másrészt viszont jó, hogy van következménye a bűncselekménynek. Mindig mondom, hogy minden bűnnek kell, hogy legyen következménye, legyenek azok náci-bűnök, kommunista bűnök, vagy akár gazdasági visszaélés vagy egy gyilkosság. Fontos, hogy – ha megkésve is, de – foglalkoznak az üggyel, és ítélet is születik. Ez jelzés a mai kor Gyárfás Tamásainak, hogy érdemes odafigyelni, hogyan viselkedik az ember, mert bármikor eljöhet az igazságszolgáltatás pillanata.
A könyv olvasása közben az a kérdés is felmerült bennem, hogy hogyan alakulhatott ki Magyarországon ez a sajátos helyzet: furcsa figurák felemelkedése, utcai leszámolások, gyilkosságok, robbantások…
A hatalomátmentés miatt. A több évtizedes diktatúra után eljött a demokrácia. A hitelre működtetett, hazug, de a többség számára egészen élhető barakk után az ébredés. Leépítések, gyárbezárások, a Szovjetunió haldoklott, Amerika nem a kormányt támogatta. Még a nyugat-németek úgy, ahogy. Ezek az átmeneti évek pedig mindenhol nagyon nehezek, mindig megjelenik a zavarosban halászás, a hatalomátmentés, nagyon nehéz változtatni a dolgokon, és felbukkannak az addig a fedő alatt lévő figurák, megjelennek az új bűnszervezetek, sőt, megerősödtek a külföldi maffiák is - amelyek Magyarországra is betették a lábukat. És persze az MDF-kormány felelősségét is vizsgálni kell. Raskó György és több más fontos „játékos” még ma is itt osztja az észt.
És mit csinált mindeközben mondjuk a belügyminiszter?
Igazán ’94 után durvult el a helyzet. Kuncze Gábor volt a belügyminiszter, akinek azért mindenről tudnia kellett volna… Nem tűnik ostoba embernek. Egyébként példátlan, ami az ő regnálása alatt zajlott az országban. Tudjuk, hogy Kuncze kapcsolatban volt Fenyővel is. Érdekes, de persze érthető, hogy a nyomozás során nem nagyon szorongatták meg azokat a politikusokat, akik jó kapcsolatot ápoltak ezekkel a kulcsfigurákkal. A ma is sokat szereplő Fodor Gábor nevét is sokat olvasgattam az ügyben. Talán egyszer erről is mesél. A lényeg, hogy a mai Magyarországon mindez - remélem - már elképzelhetetlen. Magyarország valószínűleg ma Európa legbiztonságosabb helye. A 90-es években nem az volt. Sőt… A fiatalok ezt nem tudják, az idősebbek közül pedig sokan már elfelejtették.
Az idősebbek a nevekre, egy-egy eseményre, cégnevekre, arcokra emlékezhetnek, de ha valaki elolvassa a könyvet, így, egyben látva az összefonódásokat, hihetetlenül megdöbbentő.
Valóságos maffiatablót lehetne készíteni a 90-es évek figuráiból. A szereplők közül persze nem mindenki bűnöző: például jogászok, rendőrök, közgazdászok, politikusok is megtalálhatók ebben a hálózatban. A 90-es évek eseményeit, alakjait azonban legtöbben szépen lassan elfelejtették. Mert a kétezres években senkinek nem volt érdeke, hogy ezzel foglalkozzanak. A könyvem megírása során sokszor a nyomozati iratokra támaszkodtam, máskor az oknyomozó újságírók munkájára, meg persze a saját kutatásaimra. Néhány remek bűnügyi-újságíró sokat írt ezekről az ügyekről. Az ő munkájuk is kellett ahhoz, hogy ne lehessen végleg elfelejteni például a Gyárfás-Fenyő-ügyet. Felbecsülhetetlen a szerepük.
Milyen következtetést vonhat le az olvasó, ha elolvassa a Leszámolás Vadkeleten című könyvedet?
Nyilván az idősebbeknek eszébe juthat, hogy mi is történt azokban az években. Szeretném, ha a fiatalok is olvasnák, ugyanis a 90-es évek elején a tüntetések, diktatúrázások egészen hasonlatosak a mai korhoz. Nem a kritikával van a gond. Az az érdekes mindig, hogy ki és miért mondja. Mit akar? És igen, ma sem ideális a helyzet, de a kilencvenes évekhez képest ez már valami más. Szerencsére.